Egy tanfolyam tapasztalata inspirálta enyhén filozófikus írás Platón barlanghasonlatáról., és tanulságáról.
A héten fejeztünk be egy tanfolyamot egy informatikai cégnél. Az utolsó napon az egyik kedves résztvevő hölgy mesélt a reggeli meditációja utáni tapasztalatáról. Azzal kezdte, hogy nagyon hálás érte — és már ekkor sejtettem, mit fog mondani.
Ahogy a tanfolyam minden napján, aznap reggel is leült, és gyakorolta a transzcendálás erőfeszítés nélküli technikáját. Aztán ahogy kijött a meditációból, és újraindult körülötte minden — a kollégák, a feladatok, a család, a megszokott zaj —, észrevette, hogy valami megváltozott. Mintha kitisztult volna a tudata, és máshogy látta a világot is. Észrevett dolgokat, amelyek fölött máskor elsiklott. Mintha minden egy kicsit szebb lett volna. Miközben mesélte, szinte ragyogott.
Nem először hallunk ilyet meditálóktól — néha már a tanfolyam első napjaiban előkerül egy-egy hasonló élmény. Nem a világ változik meg ilyenkor hirtelen. Csak a tudat, a vászon, amire a tapasztalás rávetül, élte meg másképp, korlátlanabbul.
És meg vagyok győződve róla, hogy ez nem csak a mai kor tapasztalata: emberek alighanem évezredekkel ezelőtt is megérezték ugyanezt — és nemcsak Indiában.
Athén, Görögország
Pár hónapja Görögországban, Athénban jártam apa-lánya program keretében. Már régóta terveztük Fannival, hogy bejárjuk ezt az ősi várost.
Elmentünk megnézni Platón Akadémiájának a helyszínét is. Egy parkban van, és már tényleg csak pár rom maradt belőle.
Elképzeltem, ahogy Platón és a tanítványai ott élnek nagyjából kétezer-négyszáz évvel ezelőtt: birkóznak, matekoznak, jókat esznek, és az élet nagy kérdéseiről meg a demokrácia hanyatlásáról filozofálnak. (Nem is tudtam, hogy a „Platón” név azt jelenti: „széles vállú” — a hagyomány szerint a birkózóedzője ragasztotta rá testes alkata miatt, az eredeti neve Arisztoklész volt. Vagyis a nyugati filozófia egyik atyját eredetileg a vállszélességéről nevezték el — ez valahogy kimaradt az iskolai tananyagból.)
Ott, a romok közt jutott eszembe az ismert barlang hasonlata. Gondolom, akárcsak minden jó tanító, ő is képekkel, analógiákkal próbálta átadni az élet valóságát.
Platón híres barlanghasonlata
Platón egy barlangról ír. Emberek ülnek a mélyén, leláncolva, arccal a fal felé. Mögöttük tűz ég, és tárgyak árnyékai vetülnek a falra. Sosem láttak mást — számukra ez a fal a teljes valóság. És nem ostobaságból: olyan jól ismerik az árnyékokat, hogy versengenek, ki jósolja meg pontosabban a következő árnyék mozgását.
A kiút Platónnál kifelé és felfelé vezet: a barlangon túlra, a napfénybe, a dolgok igazi formái felé. Ha egy fogoly kiszabadul és megfordul, a szeme lassan hozzászokik a fényhez, és rájön: amit eddig valóságnak hitt, csak árnyék volt a falon. Nem hazugság — csak a valóság egy szűk szeletkéje. Ezzel a felismeréssel tér vissza, hogy segítsen a többieknek. Persze ez nem megy könnyen — de ez már részletkérdés. :)
(Platón mesterét, Szókratészt, aki épp az emberek felébresztésén fáradozott, például halálra ítélték. Platón nagyot csalódott az athéni demokráciában, hogy a legbölcsebb mesterükkel ezt tették.)
Mindenesetre szemléletes ez a kép arról, mennyire csak az árnyékokkal — a napi teendőkkel, feladatokkal, gondolatokkal, érzelmekkel — vagyunk elfoglalva a mókuskerékben. És van, hogy jók vagyunk benne. De ettől még az életben több van, és amikor elcsendesedik az elménk, kijövünk a barlangból, és örömteli felszabadulást élünk meg.
A hasonlat tanulsága: a "megfordulás"
Mire tanít ez a hasonlat? Sokan sokféleképpen elemezték, de Platón maga egy görög szóval fejezi ki: periagógé (περιαγωγή), vagyis „megfordulás”. Egészen meglepő, amit ír. Szerinte a tanítás nem az, hogy tudást kell töltenünk egy lélekbe, amelyből az hiányzik — mintha látást adnánk egy vak szemnek, ami nem képes a látásra. A szem már lát; csak rossz felé néz. Nem új képességet kell szerezni a felszabaduláshoz, hanem az egész lelket kell megfordítani, hogy a meglévő látása elforduljon az árnyékoktól, a fény felé.
Az eredeti görög szó nem mondja meg, merre forduljunk — csak annyit, hogy az egész lélek forduljon meg. Platón a hasonlatban kifelé fordítja, a tiszta megértés és a logika olykor rögös, szenvedős útján.
Szerintem viszont ugyanaz a fordulat befelé is nagyon igaz, és nem vagyok vele egyedül: már Plótinosz — az egyik utolsó nagy ókori filozófus, közel 600 évvel Platón után — tovább vitte a gondolatot, és azt tanította: „ne kifelé indulj, hanem vonulj vissza önmagadba, és ott nézz”.
A Transzcendentális Meditáció is ezt az irányt követi. A gondolatok zaja alatt ott egy csendes, éber tudatállapot, túl a gondolatok korlátain — ezt hívjuk a tiszta tudatnak. Nem új élmény, amit meg kell szerezni, hanem önmagunk alapvető állapota, amit elfedett a felszín nyüzsgése. A transzcendálás során az elme egyre finomabb szintekre érkezik, majd túllép a gondolkodás legfinomabb szintjén. Ezt nem tudom nem összekötni Platón „kilépés a fényre” motívumával.
Innen szeretnék visszatérni ahhoz a hölgyhöz, aki nem filozófiai fogalmakkal írta le mindezt, hanem az arcán látható örömmel. Nem azt mondta, hogy „átéltem a periagógét”, hanem egyszerűen arról beszélt, hogy ugyanazt a napot másképp látta. És talán éppen ez benne a szép: a barlanghasonlat nem egy filozófiai tétel lett, hanem egy hétköznapi reggel tapasztalata.
Mert a hölgy aznap egy időre elhagyta a barlangot.
Majd visszament a kollégái közé — ugyanabba az irodába, a kitűzött határidőkhöz, a megszokott feladatokhoz —, már ezzel a tapasztalattal és lelkesedéssel tért vissza. Tudta, hogy van „kint” is valami — és ettől maguk az árnyékok elvesztették korlátozó erejüket. Talán meg is szépültek.
